"HÍD" Egyesületi közgyűlés díjakkal és könyvbemutatóval PDF Nyomtatás E-mail

A "HÍD" Dunaújváros és Környéke Egyesület 2010. január 21-én a Kortárs Művészeti Intézetben tartotta ünnepi közgyűlését. Amely rendkívüli volt abban a tekintetben, hogy egy időben, egyazon helyen talán még sehol máshol nem volt jelen a vasmű három korábbi vezérigazgatója, nevezetesen dr. Szabó Ferenc, Horváth István és Hónig Péter. Megtisztelte jelenlétével a közgyűlést Lukács Péter, az ISD Dunaferr Zrt. jelenlegi műszaki, stratégiai vezérigazgató-helyettese, továbbá a gyáróriás számos nyugállományú, valamint ma is aktív vezetője.

Rauf Pál egyesületi elnök köszöntötte a rangos vendégeket és megköszönte, hogy oly sokan elfogadták a meghívást és ismét együtt töltik el idejüket. Ami immár 15 éve természetes az egyesület életében, "hiszen együtt gondolkodunk, együtt lobbizunk együtt munkálkodunk a városért, a térségért". Szólt az elnök a délután két apropójáról. Egyik a díjak átadása azoknak, akik munkájukkal hozzájárultak az egyesület eredményes működéséhez, míg a másik dr. Szabó Ferenc, a Dunai Vasmű nyugalmazott vezérigazgatója Szilánkok a Dunai Vasmű történetéből című könyvének a bemutatója (a kötet a "HÍD" Egyesület kiadásában jelent meg). Utóbbit az elnök így méltatta: "Önmagában is érdekes egy a városról és a vasműről szóló írás. De annál is érdekesebb, hogy dr. Szabó Ferenc visszaemlékezéseit olvashatjuk benne, hiszen Ő 1976-tól nyugdíjazásáig a nagyvállalat vezérigazgatója volt. Aki aktív munkásságának ideje alatt nem csak a vasműért, a városért, hanem a térségért is munkálkodott. Szolgálata ma is tart, ő volt a "HÍD" Egyesület alapító elnöke, ma pedig tiszteletbeli elnöke".
Szántó Balázs, a Bánki Donát középiskola diákjának szavalata (József Attila: A Dunánál) után dr. Kálmán András polgármester (az egyesület elnökségi tagja) adta át az elismerést kifejező plaketteket, illetve okleveleket. A "HÍD" Egyesület emlékplakettjét kapta meg Kovács Tamás, a Közép-Dunántúli Fejlesztési Ügynökség előző igazgatója, aki igazgatóként és korábbi beosztásaiban is segítette az egyesületet korrekt tájékoztatással, szakmai információkkal. Emlékplakettel ismerte el az egyesület Listár Tibor munkáját is, aki megalakulása óta tagja a civil szervezet elnökségének. Az egyesület elismerő oklevéllel ismerte el dr. Bognár László, Mundtner Lajosné, Pölöskei Zsuzsanna, Puskás András, Stermeczky András és Varga Richárd.


A díjátadást követően a Sándor Frigyes Zeneiskola tanárainak kamarazenekari műsora szórakoztatta a megjelenteket, majd Miskolczi Miklós író, Dunaújváros díszpolgára mutatta be laudáció keretében dr. Szabó Ferenc: Szilánkok a Dunai Vasmű történetéből című könyvét.


Miskolczi Miklós méltató előadását és kritikai észrevételeit (mert másutt nem hozzáférhető) rövidítés nélkül tesszük közzé. Mondandója így hangzott:    

Néhány napja vonattal Pécsre utaztam és szembe ült velem egy csinos szőke lány. És hát gondoltam, a régi dolgokra való tekintettel csak-csak megszólítom. Meg is szólítottam. Kiderült, hogy 24 éves, soproni egyetemista és Barcson lakik. És én pofátlanul megkérdeztem, hogy na aztán a Losonczi Pali bátyámnak van-e már szobra, vagy sírköve?
Nézett rám a lány és kiderült, hogy fogalma sincs, ki volt Losonczi Pál. És aztán vagy 80 kilométeren át magyaráztam neki, hogy ki volt és nagyon megköszönte. Nagyon érdekelte. S amikor elváltunk, én röstellkedve gondolkodtam azon, hogy vajon Dunaújvárosban minden 24 éves lány tudja, hogy ki Szabó Ferenc. Vagy tudja, hogy ki volt Borovszky Ambrus, vagy Répási Gellért, vagy Weiner Tibi bácsi? Vagy a Tapi, a Tapolczai. Vagy a Nagyéri Károly. Én tudom, hogy mindannyiunkra feledés vár persze. De amíg lehet, addig tovább kell adni azt, amit tudunk saját pátriánkról, a múltjáról. Hogy ne legyenek a helytörténetben tájékozatlan 24 éves szép lányok. Hogy az utánunk következők minél jobban meg tudják majd ítélni, mit csináltak az elődök, kinek, minek mi az előzménye, története. Merthogy ez az ismeret nélkülözhetetlen a lokálpatriotizmushoz, a mostanság olyan sokszor hiányolt identitáshoz. Ennek szükségét persze ebben a körben nem hiszem, hogy túlzottan túl kellene szofisztikálni.
A múlt egy személyes szeletének, szilánkjának feltárásáért illeti köszönet dr. Szabó Ferencet. Ezért is fogadtam örömmel ezt a felkérést, hogy kvázi bemutassam, laudáljam a visszaemlékezései alapján megjelent könyvet. Mondhatni, fixa ideám, hogy bizonyos életkort elérve mindenkinek kötelező lenne megírni a maga személyes történelmét. Vélem ezekből a profi, félprofi, vagy amatőr írásokból sokkal többet tudna meg az érdeklődő utókor a múltról, sokkal többet, mint akármely kimódolt hivatalos szempontokkal teli történelemkönyvből. Mely utóbbi érthetően nem is tartalmazhat olyan részleteket, amiket pedig utólag is szívesen megtudnánk, és amelyekből az utódok jobban értenék az elődöket. Fiúk az apákat, unokák a nagyapákat, mert erre azért mindannyian vágyunk. Tudni illik a felmentő megértésre. Tudjuk, az írásba foglalt személyes múltnak, visszaemlékezésnek két alapvető válfaja van. Az egyik a biográfia, a másik a memoár. Memoárt a történtek személyes átélője szokott írni. Mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a szilánkok mesélője nyolcvan évesen is közöttünk van. Isten éltesse még sokáig.
Hiszem, hogy ez a könyv egyben születésnapi tisztelgés is dr. Szabó Ferenc nyugalmazott vezérigazgató előtt, akit az én korosztályom leginkább a Szabó Feriként szokott emlegetni.
A memoár, mint produkció, akkor is tiszteletre méltó, ha nem íráshoz szokott emberek keze közül kerülne ki. Akkor is szerkezetileg, szemantikailag kívánni valót hagyna maga után. Éppen, mert személyes élmény hitelesíti azt. Mondok egy, a mai ünneptől messze távol eső példát. Én 1991-ben jártam a Don-kanyarban. Olyan emberekkel, akik ott voltak az urivi áttörésnél. És a Feri bácsi Fertőrákosról hozott egy ekkora cédulát, amin rajta volt a futóárok és azt mondja, Miklóskám, körülbelül itt volt egy aknatölcsér. Ebben dekkoltam, amikor jöttek az oroszok és áttörték a vonalat. Nekem ez többet mondott érzelmileg, mint Ungvári Krisztián ilyen vastag könyve a II. Világháborúról.
Egy ember útja, mondjuk így, személyes élménye a magyar történelemben számomra ezért hitelesebb adalék a múltról, mint akármely szakértői következtetés, no pláne, utólagos okoskodás. Kivált az út, az élmények felidézése, már nem terhes, úgymond, szempontokkal. Más szóval őszinte és hitelességre törekszik. Valljuk be, erre, vagyis a kendőzetlen őszinteségre ezen az égtájon bizony leginkább az élet harmadik harmadában van, volt következmények nélküli esély.
Egy biográfia írójának bizonyos értelemben nehezebb dolga van, hiszen jobbára nem saját emlékei között, hanem mások életében kell adatok után kutakodnia. És néha bizony olyan adatokra, tényekre is bukkantat, amelyek - mondjuk így - neccesek. Nehezen illeszthetők a kutatott személyről egyébként kialakult képbe. Ilyenkor van szerepe, úgymond a szerzői tisztességnek. Másfelől viszont könnyebb a biográfus kutató dolga, mert nem köti az élő ember személyének mindenképpen kijáró kímélet. Az, hogy az illető kérésére, miszerint - akkor most ennél, vagy annál a témánál - ahogy Pósalaki bácsi mondta egykor: ugorgyunk.
Elmondhatom, hogy semmihez sem hasonlítható élmény az utókor számára feltárni, megőrizni egy tiszteletre méltó, nagyszerű ember életét, emlékét, megfejteni személyiségének, netán esendőségének jegyeit, titkait. Szabó Ferenc az általam olvasott kézirat tollbamondója, de talán itt illene egy pillanatra megállni és köszönetet mondani Csongor György egykor volt kollegámnak, aki papírra vetette a szöveget, a könyv-művészeknek, akik e szép kötetet előállították és azoknak is, akik a megjelentetést finanszírozták. Mindannyian megérdemlik a köszönetet és az elismerést. De visszatérve Szabó Ferenc nagy ívű életet mondhat, mondhatna magáénak. Többet, nagyobbat, mint általában azok, akik annak idején ugyanolyan kétségek közepette érkeztek a pentelei fennsíkra, mint ő és korán elhunyt kedves felesége, akit szintén volt szerencsém személyesen ismerni. Érdekes körülmény, de a mi generációnkból szinte mindenki pontosan tudja, hogy melyik év melyik hónap hányadikán jött Sztálinvárosba. Mit látott és mit gondolt a látottakról azon a napon. Szabó Feri 1955-ben jött, mondhatni már majdnem konszolidált viszonyok közé. Tervhivatali közgazdászként mégis úgy érezte, hogy félretett, elveszett ember és aligha remélte, hogy egyszer vezérigazgatója lesz annak a félkatyvasznak, amit gondolom, akkor nehezen tudott ő is átlátni. Szabó Feri híresen szerény ember. Talán azért is maradt ki a szilánkok közül az ő személyes életútjának bővebb kifejtése, hogy hogyan is lett a szentesi srácból diplomás közgazdász és huszonegy évi vasműs múlt után 1976. január elsején a Dunai Vasmű vezérigazgatója. Pedig ez utóbbi, a kinevezés, híresen tanulságos történet. Ezt személyes emlékeimen túl, Borovszky Ambrus birtokomban levő több órás magnóra mondott visszaemlékezéséből is tudom. Az öreg verziója, itt és most úgy gondolom, hogy nem aktuális elmesélni. Egyébként Borovszky Ambrus a Szabó Ferit akarta utódjának. Miközben pontos diagnózist ad arról, hogy Szabó Feri mennyire más személyiség, más habitusú ember, mint ő.
A könyv terjedelmesebb része vázlatos áttekintést ad arról, hogy hetvenhat január másodikáig milyen feladatokkal találta szembe magát az új vezérigazgató. Mi épült, mikor, miért és miből a gyárban, és mindannyian jól tudjuk, hogy a vasmű segítségével a városban. Nem maradt adós néhány, ma úgy mondanánk, hogy lájtos sztorival sem. Olyan kis titkokról lebbenti fel a fátylat, aminek eredményeként valahogy jobb kézben tartani a könyvet, könnyebb szeretni a szerzőt és kielégülni látszik a kortársak és utódok pletykák, kulisszatitkok, leleplezések utáni vágya is. Nekem is ezek közül kettő. Vagy néhány.
Például a zöld esztéká. Nem tudom, esztéká-e ma még. De azt tudom, hogy milyen bonyolult volt, hogy hova kerüljön. Hogy ide épüljön, a gyárba épüljön, a kerítéshez épüljön. Ezt mind tudom, bizonyára Önök közül is sokan tudják, de azt, hogy a zöld esztékában dolgozó ápolónők és orvosok vasműs dolgozók voltak, hát ezt nem tudtam. Valószínű sokan vannak így. Így voltak mások is. Vagy a jégcsarnok. A jégcsarnok beruházási költségeihez tudom, hogy sok mindenki hozzájárult, de hogy a gyár francia partnere is adott tizenötmillió forintot a jégcsarnokhoz. Hát ezt, Ferikém, ezt Te tudod csak. Most már mi is.
Szólnom kell néhány sajnálatos elírásról is. A 65. oldalon van egy kellemetlen hiba. Az áll, hogy ötvenkilencben lettem a vállalat főkönyvelője Vida Imre helyén. Ez nyilvánvaló tévedés. És azt mondja: három évvel később gazdasági igazgatónak neveztek ki, mert elődömet, Závodi Imrét Fehérvárra vitték. Nos ez valószínű téves adat, mert hatvankilenc július elsején lett főkönyvelő a gyárban Szabó úr, Závodi Imrét négy évre rá, hetvennégyben vitték el Fehérvárra.
Érdekes rövid kis információt kapunk arról is, hogy Szabó Feri egyszer jelen volt, midőn Borovszky Ambrust a megyei pártbizottságon minősítették, és ezen a minősítésen, hivatalból természetesen, jelen volt Kocsis József KGM miniszter első helyettese is. És bele akarta a minősítésbe erőltetni a lovakat, meg a hintót. Mert az mindenkinek a bögyében volt. Aztán Takács Imre valami úton-módon kiokumlálta, hogy hát a vasmű adjon el lótrágyát Kocsis Józsefnek a telkére, piaci áron. Így azután nem került be a hintó, meg a ló.
De itt elmondok valamit. Hogy én tudok az öregről - Borovszkyra gondolok - hogy talán nem haragszanak meg, ha kiegészítem ezt a sztorit. Mikor ő hatvankettő-hatvannégy között miniszterhelyettes volt a KGM-ben - nem akart az lenni, de mégis az lett - akkor együtt miniszterhelyetteskedett a Kocsis Józseffel. Aztán egyszer csak a Kocsist kinevezték első helyettesnek és ilyetén a Borónak - hát nem tudom - valahogy főnöke lett. Amit már nagyon nehezen bírt az öreg, annál is inkább, mert harcok közepette lehülyézte, még mikor egyenrangúak voltak. Gondolom, hogy nem ért a kohászathoz. Na most egy ilyen ember lett a főnöke. Hát ez nyilván kellemetlen volt és azt mondja az öreg, hogy a Fock-hoz nem akart fordulni, aki akkor miniszterelnök volt, mert bizony az egy durva ember, régről ismerte, negyvennyolc óta ismerte Fock-ot. Ezért gondolt egyet az Ambrus és kézzel írt egy levelet Kádár Jánosnak és kért egy kihallgatást. És a Kádár fogadta. És azt mondja az Ambrus, öt-hat perc alatt elmondta, hogy ő haza akar jönni, mert ő nem szereti az irodát, ő tevékeny ember, alkotni akar. És a Kádár azt mondta neki, hogy hagyja Borovszky elvtárs. Ne is mondja. Én is így vagyok vele. Azt mondja, én is inkább lennék egy falusi plébánián első, mint a Vatikánban második. Így aztán hazajött. Sajnos. Hát sokan nem örültek neki.
Miközben sorról-sorra nagyon élveztem a könyvet, nem hallgathatom el azt sem, hogy miről olvastam volna bővebben, szívesen. Hát az egyik ilyen dolog a konverteres acélgyártás körüli herce-hurca. Ha jól emlékszem, körünkben vannak sokan, akik jobban emlékeznek. A konverter tervezése, építése, az olyan hetvennégy és nyolcvanegy között hét évig tartott. Ez még akkor is nagyon hosszú idő volt. Ismereteim szerint azért húzódott, mert a diósgyőri lobbi erősebb volt a minisztériumban, mint a dunaújvárosi. Nem is volt nagyon dunaújvárosi lobbi. Úgyhogy én úgy emlékszem, hogy addig nem indulhatott el végül is keményen a konverter építése, amíg az LKM-ben az elektro-acélgyártás nem jutott sínre. Na most ezekben az években a vaskohászat nehéz helyzetben volt Magyarországon, talán európai viszonylatban is. És sok lehetett a két beruházás és egyesek szerint ez is hozzájárult ahhoz, hogy később, nem sokkal később a magyar vaskohászat padlóra került. De hát ezt én nem tudom. Szívesen olvastam volna erről, mert akkor a Feri ebben benne volt. A másik, amiről szívesen és hosszabban olvastam volna, a nyolcvanas évek közepén kezdődő vállalati önállóság. Tudjuk, vagy nem, a rendszerváltás előtti évek legjelentősebb változása az úgynevezett vállalati reform bevezetése volt nyolcvannégy-nyolcvanöt között. A vállalatok nyolcvan százalékánál megszűnt a közvetlen állami irányítás, úgy választották az igazgatót. A vasműben nem. De a vasműben is megalakultak a vgm-ek, a belső gazdasági társulások, leányvállalatok, sőt külföldiekkel vegyes tulajdonú vállalkozások is létrejöttek. Egyértelművé vált a vállalatok nyereség-érdekeltsége, s ezzel egy időben a vállalati önállóság. A rendszert akkor gondosan vállalati önkormányzásnak nevezték, mondhatni álcázták, mert a jugóból ismert önigazgatás szótól, a jugoszláv módszertől irtóztak a politikai főnökök. A szovjetek sem akarták nagyon érteni, hogy mi ez, pedig a magyar szakértőket többször is kirendelték Moszkvába és elég sok vodkát megitattak velük, gondolom, hogy kicsalják belőlük az igazi szándékot. A Kiskegyed című újság alapításakor 1992-ben rövid ideig volt szerencsém együtt dolgozni a vállalati gazdasági reform egyik mesterével, a kiváló Állami Díjas Sárközy Tamással. Jogásszal. Aki ismeri, az tudja, hogy óriási anekdotázó Tamás. Ő mesélte, hogy a vállalati gazdasági reform után jött volna a kormányzati rendszer reformja is, amit eleinte kimondani is féltek. Pedig Sárközy esküdözött, hogy a párt reformjáig soha nem jutottak volna el. Nem is akarták az egypártrendszert még véletlenül, gondolatban sem akarták, nem merték kikezdeni. Ők mindvégig a szocializmusban, csak a feljavított szocializmusban gondolkodtak. Nem akarták megdönteni a rendszert, mondta Sárközy, ellentétben azokkal, akik utólag gyakran fölismerik magukban az egykori rendszerváltót. Nekem is csak Sárközy meséje alapján jutott eszembe, csak így világlott föl értelme egy 1985-ben hallott mondatnak. A Moszkvai Társadalomtudományi Intézet valamelyik tanszékén egy professzor nem kevés szemrehányással a hangjában idézett nekünk, magyar újságíróknak egy orosz közmondást. Ami körülbelül azt jelenti, hogy jobb szegényen élni, mint egy házban az ellenséggel. Őszintén szólva nem értettük. A vállalati reform, az önkormányzás minden bizonnyal nem volt ellenséges. Szívesen olvastam volna ebben a könyvben arról, hogy a vállalatoknál hogyan élték meg ezt a mondhatni forradalmi változást. Sárközy szerint - hadd anekdotázzak én is - egyszer véletlenül egy szobában maradt Kádár Jánossal. Aki a gazdasági reformot, a vállalatok önkormányzását akkorra már tényszerűen elfogadta. Megértette, hogy a rendszer legitimálásához szükséges életszínvonalat másképp már nem lehetett volna fenntartani. Azt mesélte a Tamás, hogy Kádár végtelen szomorúsággal a szemében ránézett és azt mondta: ne higgye, hogy nem tudom, mit csinálnak maguk. Kapitalizmust. És ezzel kiment.
Nos, a szóban forgó könyv valóban izgalmas része a Dunai Vasmű későbbi privatizációja, mondjuk úgy, kapitalizálása. Mégpedig Szabó Ferenc szemüvegén keresztül. Számomra nagyon érdekes újdonságokkal szolgált az átmenetről, az Acél-XXI. Kft.-ről, a tényleges privatizálásról, az árakról, a tanulságról és ez utóbbiak kiegyenlítésének elmulasztott lehetőségeiről, nem különben a Donbassról alkotott véleményéről. Persze lehet, hogy itt, a teremben levők közül csak én nem ismerem ezeket a részleteket, ám az biztos, hogy az utókor sem ismeri és az is bizonyos, hogy egyszer majd kíváncsi lesz rá. Ahogy a könyvben foglalt más részletekre is. Amelyek sajnos hamar történelemmé válnak, történelemmé fakulnak. Fakulnának, ha nem lennének Szabó Ferenchez hasonló tisztes vállalkozó emberek, akik hátrahagyják memoárjaikat, emlékeiket az utókornak. Amikor - megismétlem - hogy köszönet, nagy köszönet jár dr. Szabó Ferenc nyugalmazott vezérigazgató úrnak, a Szabó Ferinek, kinek melyik megszólítás tetszik. Azért jár nagy köszönet, mert ezzel a könyvvel beengedte emlékeink közé a jövőt. És bíztatok is mindenkit, vesse papírra azokat az emlékeit, nota bene kis titkait, titkokat - mert nem személyes titkokra gondolok - amelyeket, hogyan is mondjam, nem lenne elegáns ebből a nagy vendégségből, hol a porban lelkek és göröngyök között botoltunk, szóval nem lenne illő magunkkal vinni, de nagyon is illő hátrahagyni. Feltárni, bevallani. Az utókornak. Tanulságként. Szíves figyelmükbe ajánlom és jóindulatukba ajánlom ezt a könyvet. Ferikém! Isten éltessen addig, ameddig Te szeretnéd!
(Hosszan tartó taps)